Naár János honlapja

TRAUTSONDORF / HERCEGKÚT

község keletkezésének története

Írta: Naár János és ifj. Naár János (2005)

Előszó

Csak az a nép vész el, ki a múltját elfeledi.

Kossuth Lajos

Trautsondorf, magyar nevén Trautsonfalva 255 évvel ezelőtt keletkezett. Alapítói német telepesek voltak, akik a jobb sors reményében indultak el új hazájukba, Sárospatak mellé, Tokaj-Hegyaljának e festői szépségű részére, Trautson herceg birtokára. A falu elhelyezkedését egy mai térképen az 1. sz. melléklet szemlélteti. 

A község az „irtásfalvak” csoportjába tartozik, mivel az alapító egy bozótos, erdős területet jelölt ki birtokán a település számára. Előbb kiirtották az erdőt, majd az uradalomtól kapott fából és kőből házakat építettek maguknak. Ennek a területnek a nyugati határánál 1262-ben létezett egy Gueztin (mai olvasata Gesztény) nevű falu, amelyről egy V. István által kiállított adománylevélből [4] amely a szomszédos Hugka, mai nevén Makkoshotyka alapítólevele tudunk. Ez az egyetlen forrás Gesztény létezéséről. Elpusztulásáról nincsen fellelhető dokumentum, és egyéb adatok sem igazolják, hogy ezt követően lakott volt ez a terület.

Munkánk célja, hogy felvázoljuk a szülőfalunk keletkezésének körülményeit, ide értve a németországi elvándorlást és ennek lehetséges indítékait, a telepesek fogadtatását és a letelepedés folyamatát. Ennek érdekében felkutattuk a tárgykörben eddig megjelent publikációkat, a Zempléni Levéltárban található anyagokat, a helyben található egyházi dokumentumokat és áttekintettük az érintett németországi helytörténeti munkákat.

A címben jelzett kettős településnév magyarázata az, hogy 1905. január 1-jén egy belügyminiszteri rendelet nyomására az idegen hangzású Trautsonfalva helyett a község a Hercegkút nevet vette fel, emlékeztetőül az alapító hercegre.

 

A bevándorlás feltételezett okai

Az okok sorában kizárólag azokat kíséreljük meg felvázolni, amelyek elődeinket szülőföldjük elhagyására késztették. Ahhoz, hogy ezt feltárhassuk, meg kell ismernünk a Német Birodalom nyugati tartományaiban uralkodó korabeli viszonyokat.

A XVII. században szinte állandóan dúló háborúk, francia rablóhadjáratok miatt jelentősen csökkent Németország lakossága. A XVIII. századi békésebb korszakban a lakosság gyors növekedésnek indult, de ez egyes körzetekben – főleg Baden és Württemberg tartományokban – nagy nyomort idézett elő. A fényűzést hajszoló fejedelmek akkora terhet nyomtak a földművesek és iparosok nyakába, hogy azok majd bele rokkantak. Ekkor jelentős belső áttelepülés kezdődött. Elsősorban Poroszország irányába indultak nagy számban protestáns kézművesek, s ebben gyökerezik Poroszország ipari megerősödése. A termőföld eltartó-képességét meghaladó földműves lakosságszám számára csak az új, megműveletlen területek irányába való elvándorlás jelenthetett megoldást. Ilyen bozóttal borított elhanyagolt terület bőségesen volt Magyarországon.

A német falusi lakosság státuszát tekintve többségében röghöz kötött jobbágy volt. A fiatalok házasságot csak a földesuruk engedélyével köthettek, ugyanakkor Magyarországon ez ekkor már nem volt szokásban. Házassági engedélyt csak akkor kaphattak, ha volt házuk vagy más vidékre akartak elházasodni. A nyomor enyhítése érdekében a földesurak a családok elvándorlását is engedélyezték korlátozott számban.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni egy – főként a badeni alemann és a württembergi területeken alkalmazott – jogintézményt, amely szintén az elvándorlást eredményezte: ez a „paraszti majoritás” elve, amely szerint a házat és a családi telket a legkisebb fiúgyermek örökölte. A család többi fiúgyermeke, miután pénzben és jószágban megkapta a kevéske apai végkielégítést, kénytelen volt vándorbotot fogni, és saját megélhetést teremteni. Gyakran ez az út a Kárpát-medencébe vezetett.

1712 nyarától kezdődően, miután Németország valamennyi templomában kihirdették a szatmári békekötés hírét, a nincstelenek elkezdtek álmokat szőni a nagy lehetőségekről. Nem szabad megfeledkeznünk arról az erőteljes propagandáról, amely jelentősen befolyásolta a kivándorlást fontolgatók döntését. A különböző német tartományokban toborzóügynökök szórólapokon ismertették a telepítési szerződések szövegét, ugyanakkor megjelölték azt a szegény parasztok számára jelentős összeget, amit magukkal kellett hozniuk. Az ügynökök szórólapjai általában tartalmazták a vidék leírását és ígértek telket, házhelyet, épületfát ingyen, tűzifát jutányos áron, három adómentes évet röghöz kötöttség nélkül. A magyar földbirtokosok azt várták az ügynököktől, hogy jobb módú, szorgalmas és istenfélő földműveseket győzzenek meg.  Egy ügynöki jelentés ezzel kapcsolatban a következőket tartalmazza: "Bőséges munkaerő felesleg van ..., s ezek az emberek szorgalmas, istenfélő polgároknak látszanak, csak egy nagy baj van: a jobb módúak - akik a telepítési feltételben kikötött vagyonnal rendelkeznek - a 3 évvel ezelőtti kudarcok hallatán idegenkednek lakóhelyük elhagyásától...".[a] Esetenként előfordult, hogy meggyőzésük érdekében a telepítők néhány ottani szavahihető ember ideutaztatását is vállalták, akiknek a beszámolója - reményeik szerint - meggyőzhette a még bizonytalankodókat. A betelepülni szándékozók minden esetben a gazdálkodáshoz és a megszokott életvitelhez szükséges négy "W"-t, azaz a Wald (erdőt), a Wasser (vizet), a Wiese (rétet) és a Weinberg (szőlőt) keresték. Működött azonban az ellenpropaganda is, amely röplapokon a „magyar betegség” (ungarische Krankheit), a malária és a váltóláz veszélyére hívta fel a figyelmet. Aki mindezek hatására a kivándorlás mellett döntött, annak először is szüksége volt német földesurának jóváhagyására, és esetleges tartozásait le kellett rónia. Ezt követően, az elbocsátó levél birtokában jelentkezhetett a toborzóbiztosnál, akivel megkötötték a kivándorlási szerződést. Amikor egy utazócsoportnyi létszám összeállt, a toborzóbiztos beszerezte a csoportos császári útlevelet és az egészségügyi tanúsítványokat. A kivándorlók eladták nélkülözhető ingóságaikat és beszerezték az utazáshoz nélkülözhetetlen kellékeket. Feljegyzésekből ismert, hogy gyakran gerendákat, deszkákat, szekeret, ekét, boronát, sarlót, kovácsvasat, drótot és zsineget, lovat és szarvasmarhát is felraktak a hajókra és tutajokra. Egy óvatosságból családját hátrahagyó, már az újhazában letelepült férfi írta még Németországban tartózkodó feleségének, hogy "adja el a házát és jószágait, de tartsa meg a ruhaneműeket, a szerszámokat, a láncokat, mert azokból errefelé hiány van."

Fellelhető egy helyi vonatkozású 1750. május 26-án Bécsben kelt felhívás, amelyben Trautson herceg magyarországi birtokaira hívja a telepeseket, és egyben felsorolja azokat a feltételeket és jogokat, amelyeket biztosít majd az újhazában számukra. A felhívást Balassa Iván [1] egy 1783. évi másolatban találta meg a Zempléni Levéltárban a rátkai iratok között, s ennek teljes szövege olvasható a 3.sz. mellékletben. E felhívás szerint a herceg biztosította a letelepedéshez szükséges építési anyagot (követ és fát), kölcsön gabonát. Az állami adóktól hatéves, a földesúri szolgáltatás alól pedig három éves felmentést kaptak, hogy a megindulás nehézségein átsegítse őket. Biztosította, hogy a német törvények és szokások szerint élhetnek, az uradalom német tisztviselőt jelöl ki a kormányzásukra, és maguk közül választhatnak bírót és általában vezetőket.

Az elvándorlásban nyomós okként szolgálhattak a katasztrófák és egyéni tragédiák is. Álljon itt példaként egy konkrét eset. Feltételezhetjük, hogy a Bubsheimből 1750-ben érkező Kuelt (mai alakjában Kult), Lohnsinger és Weber család döntését befolyásolta a falucskában pusztító 1748-as tűzvész, amelynek következtében 24 fából készült lakóház porrá égett [b] .

A vázolt körülmények ismeretében nem kell csodálkoznunk azon, hogy sokan kényszerűségből vagy a jobb jövő reményében a kivándorlás mellett döntöttek. Az 1710-es évek közepétől kezdve akkora emberáradat lepte el a tavaszi és nyári hónapokban az engelhartzelli német–osztrák határállomást, hogy a határőrség alig győzte a Kelet felé igyekvő telepesek igazoltatását.

Ez a döntés nagyon súlyos és gyakorlatilag visszavonhatatlan volt. Súlyos, mert egy ilyen elhatározás csak a realitások és a lehetőségek mérlegelésével igazolható, érzelmileg azonban minden ellene szólt. A kivándorlók véglegesen búcsút mondtak hátrahagyott szüleiknek, testvéreiknek, rokonaiknak és barátaiknak, szülőföldjüknek, annak a vidéknek, ahol addig éltek. Nagyon erős elszántság nélkül ez nem volt elképzelhető, hiszen az út a bizonytalanba vezetett. A visszatérés lehetőségének realitása anyagi okok és a kor közlekedési lehetőségei miatt nagyon kicsi volt. A kapcsolatot az otthon maradottakkal valószínűleg csak a hadiposta útján tudták fenntartani.

 

Hogyan jöttek?

Joggal feltételezhető, hogy a hazánkba érkező többi telepessel azonos módon. Tehetjük ezt azért, mert Németországból szervezett módon érkeztek. A török kiűzése utáni kb. 100 évben mintegy 1,4 millió német telepes indult el a jobb sors reményében Európa középső része felé.  Mária Terézia korában már meghatározott rendszerességgel Ulmer Schachtel Ulmbanindultak tutaj- és hajójáratok Ulmtól Pozsonyig, Budáig, esetleg egészen Belgrádig.  Német források szerint a württembergiek gyülekező helye Sigmaringenben volt. Innen szekereken szállították a szervezők a kb. 70 km-re lévő Ulmig (ekkor innen volt hajózható a Duna) a kivándorlókat. Ulmban az eszközöket tutajokra rakták, az emberek pedig az „Ulmer Schachtel”-ként elnevezett ulmi skatulyákban helyezték el. Egy XVIII. századi Ulmer Schachtel rekonstruált változata a kivándorolt telepesek emlékét őrző emlékmű mellett ma is megtekinthető Ulm városában a Duna partján, ennek a fényképe látható a jobb oldalon.

A hajó tipikus adatai: hosszúsága 20-25 m, szélessége 3-4 m, oldalmagassága 70-170 cm, merülése 30-40 cm, teherbírása 15-30 t. Az irányítást a két végén elhelyezett hatalmas evezőkkel végezték. Különös jellemzője az oldalán látható fekete-fehér ferde csíkozás és a fából készült egyetlen lakófülke. A Dunán lefelé a folyó sodrásával haladt, Budáig kb. 3 hetet töltöttek összezártan a meglehetősen zsúfolt uszályokon.

 

Honnan jöttek a betelepülők?

Ezt a kérdést több kutató felvetette, és a válaszok általában abban megegyeznek, hogy Báden és Württemberg tartományokból, a Fekete-erdő (Schwarzwald) vidékéről érkeztek. A származás földrajzi helyének viszonylag tág megjelölése a trautsondorfi emberek elmondásain és a családnevek német előfordulásain alapult. Sztrisovszky Mihály, aki 1915-1940 között volt hercegkúti plébános, két alkalommal is járt elődeink feltételezett származási helyén. Svájcban tanulmányozta a történeti forrásokat és a német nyelvjárásokat, s ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az első hullámban elbocsátott zsoldos katonák érkeztek Dél-Badenből, a Rajna vidékéről. Megállapítása csak néhány család vonatkozásában igazolható. Voltak olyan szerzők, akik pontosabban is meghatározták a területet, de ez – mint bebizonyosodott – nem volt helytálló, ezért itt nem is említjük.

„Honnan jöttek? Azt még a részletekben elmélyedő kutatónak kell majd kiderítenie. A nevekből hosszú és fáradságos kutatás után a németországi anyakönyvekből bizonyára pontosabb és részletesebb eredményt lehetne leszűrni a kivándorlás helyének, körzetének megállapítására. Az ilyen munka elvégzése azonban pillanatnyilag aligha lehetséges.”[1] A kutatás irányát Balassa Iván meghatározta, de az akkori lehetőségek nem biztosították ennek megvalósíthatóságát.

Matisz Gyula és Naár János átvizsgálták a Pataki Egyházközség anyakönyveit az 1750-től 1788-ig terjedő időszakra. Megközelítőleg 6-8 ezer latin nyelvű bejegyzést néztek át, ebből 1508 trautsonfalvára vonatkozót jegyeztek fel (773 keresztelést, 554 halálozást, 181 házasságkötést). Abban reménykedtek, hogy a „megholtak” anyakönyvében a születés helyére vonatkozó pontos meghatározást találnak, de csalódniuk kellett, mert csak általános megjelölésekkel találkoztak. Ezek a következők: a Birodalomban (in Imperis), Németországban (in Germania), sváb csoportból származó (ex circulo svevies oriunda), Duna menti erdőből származó (ex silva Hercynia oriunda). Ezen a ponton megrekedt volna a kutatás, ha nem fedezik fel azt az Internetes adatbázist [14], amely kb. 500 millió 1500 után született ember adatait tartalmazza és bárki számára hozzáférhető.

Elsőként az anyakönyvek (1750-1788 Sáros Patak, 1788-1831 Trautsonfalva) alapján összeállították a telepesek névsorát, amelyben csak azok szerepelnek, akik még az óhazában születtek. A névsorban feltüntetett 464 személyt tekinthetjük falualapító elődeinknek. Talán meglepően nagy ez a szám, azonban jelzem, hogy a betelepülés időszaka 1750-től 1761-ig tartott. A listában szerepelnek olyan személyek is, akiknek az első időszakban itt születtek gyermekeik, esetleg már itt kötöttek házasságot, ugyanakkor a „megholtak” anyakönyvében nem szerepelnek. Ők azok, akik tovább vándoroltak, vagy visszatértek az óhazába. A legnagyobb mértékű elvándorlásra 1752-ben került sor, ekkor jött létre szintén a pataki birtokon Carlsdorf (ma Károlyfalva), amelynek első alapítói azok a családok (Frey, Pfeiffer, Weiß, stb.) voltak, akik átköltöztek Trautsondorfból.

Az utolsó óhazában született elhunyt Magdalena Eschbach özvegy volt, aki 83 évesen, 1831. augusztus 6-án kolerában halt meg. Az anyakönyvek a születés időpontját nem tartalmazzák, de az elhunytak életkorát feljegyezték, amelyből a születés éve becsülhetővé vált. Azért csak becsülhetővé, mert több esetben az életkor is csak hozzávetőlegesen került meghatározásra (például: An. circ. 50).

A telepesek névsora alapján kezdték meg a kutatást a német anyakönyvi adatbázisban.  A lista személyenként tartalmazta a nevet, családi kapcsolatok (házastárs, szülők) ismert adatait, a születés számított évét, az elhalálozás dátumát és egyéb megjegyzéseket. A keresést a név és a születés éve alapján végezték, s több találat esetén a családi kapcsolatok és a települések alapján szűkítették a kört. Nehezítette a keresést a családnevek magyaros írása (pl. Eschbach - Espach) és a kettős keresztnévből – amely ebben a korban gyakori volt – csak az egyiknek a feltüntetése (pl. Franciscus Xaverius – Xaver, Joannes Jacobus - Jacob).  Természetesen azt nem várták, hogy kivétel nélkül minden személyt megtalálnak majd a könyvekben. Feltétlenül számolniuk kellett a hiányos anyakönyvezéssel, az anyakönyvek sérülése vagy megsemmisülése miatti adatvesztésekkel. Ezeket is figyelembe véve jelentős számban sikerült azonosítaniuk elődeinket. A kutatás eredményeként általában ismertté vált a  keresett személy születési, esetleg házasságkötési időpontja, a szülők illetve a házastárs neve, továbbá az anyakönyvezés helye (település, körzet, tartomány). Az adatokkal kiegészítették a telepesek névsoraként említett listát. Eközben térképen jelölték az érintett településeket, és ezzel körvonalazódott az a térség, ahonnan az elődök érkeztek. Ebben a keresési munkában vállalt jelentős szerepet a Meßkirchben élő Adolf Seifert családkutató, aki áttekintette a Werner Hacker több kötetében [6,7] megjelent kivándorlási listákat (Auswanderer-Regesten). A listákban több helyen olvasható a kivándorló célhelye bejegyzéseként „TRAUTSONDORF”. E feljegyzések az 1770-1780-ban vezetett német anyakönyvekből és egyéb levéltári dokumentumokból származnak. Ez alapján igazolható, amit már korábban Balassa Iván is felvetett, hogy Trautson herceg valóban németországi birtokairól szervezte a betelepítést. Tovább erősíti e felvetést az a tény is, hogy az eddig ismertté vált települések többsége – ahonnan elődeink indultak – osztrák terület volt az akkori meglehetősen tagolt német földön.

Az eredetkutatások eredményeként megállapítható, hogy az elődök nagyobbik hányada Württemberg tartománynak a déli részéről, a Dunától északra elterülő területről, a Fekete-erdő mellékéről érkezett (ma a Tuttlingeni és Schwarwald-Baar körzetet jelenti), a másik része Dél-Badenből a Rajna jobb partján lévő falvakból (Waldshut körzetből) származik. A 2.sz. mellékletben megtekinthető Baden-Württemberg tartomány mai körzettérképe.

A következő lista a származás helyét és az érkező családokat foglalja össze:

Balgheim

Wentzler

Binsdorf

Braun, Spadinger, Stehle, Zink

Binswangen

Hoffmann

Bitz

Mathes

Böttingen

Flad, Grimm, Mattes, Mayer, Osterwald, Welte

Bubsheim

Kuelt,  Lohnsinger, Weber

Deislingen

Banholzer

Denkingen [5]

Fetzer, Friedrich, Hörmle, Kupferschmidt, Merkle, Ros

Dürbheim

Braun, Dilger, Hermle, Hochleuther, Keller, Mathes, Reiser

Frittlingen

Bäder, Straub

Gosheim

Burckhart, Schuller,

Hettingen

Deem, Türkh

Illerrieden

Holl

Kolbingen

Kauffmann, Mathes

Lautlingen [11]

Bals, Eppler, Kramer, Mayer, Schayrer, Schmid, Spohn, Stumpp

Luttingen (Harpolingen)

Baumgartner, Bäumle, Eschbach, Fricker, Ullenmayer

Margrethausen [11]

Bals, Götz, Spohn, Straub

Renquishausen [10]

Kramer, Mathes, Mayer, Miller, Moser, Rackh, Schmidt, Steidle, Straub, Weyh

Wehingen [13]

Alber, Fischinger, Narr, Weiß

 

Az alábbi térképvázlattal a württembergi települések térbeli elhelyezkedését igyekszünk bemutatni.

Württembergi őshaza

 

A betelepítés magyarországi előzményei

A község keletkezésének történelme szorosan összefügg Sárospataknak, a kuruc-labanc világ utáni történelmével. A környéken élő lakosságot 1697-ben Waudemont császári tábornok alaposan megtizedelte. A Rákócziféle szabadságharc leverése után a kolera járvány e vidéken kétszer is dühöngött, a lakosságot nagy részben kipusztította. Rákóczi birtokai – beleértve a sárospataki és regéci uradalmat is – a királyi kincstárra szálltak. Trautson Lipót Donát herceg, Falkenstein grófja, örökös udvarmester – aki III. Károly rokona és I. József kamarása volt – ígéretet kapott I. Józseftől, hogy a Rákócziak birtokának e részét megkapja. A Trautson család 1609-ben nyerte el a magyar nemességet, így semmi akadálya nem volt annak, hogy a 8 városból és 28 faluból álló uradalmat magának és fiú utódainak 1711-ben 200 000 rénesi forintért (ebből 150 000 forint volt a kegyadomány) megszerezze. A birtokot nagyon elhanyagolt, leromlott állapotban vette át a herceg, aki maga mindössze két alkalommal látogatott el ide. 1740-ben bekövetkezett halála után fia, Trautson János Vilmos örökölte az uradalmat.

Dujardin Károly báró, aki 1740-től látta el az uradalom igazgatását, látva a nagy néptelenséget és a munkás kéz hiányát, tekinthető a telepítések kezdeményezőjének. Valószínűsíthető, hogy az ő javaslata alapján készítette és juttatta el Trautson herceg a már korábban említett felhívás-megállapodást a birodalomhoz tartozó, a Duna forrásvidékét jelentő Schwarzwald Hercegségbe, elsősorban a württembergi birtokaira. Mint olvashatjuk, paradicsomi állapotokat ígért, csakhogy a telepeseket az országba tudja csalogatni. Az idézett felhívással kapcsolatban egyértelműen nem igazolható, hogy a telepesek első csoportja ennek harására indult el, de az 1750 utáni betelepítési szakaszban már feltételezhető. Az is elképzelhető, hogy Trautson herceg tiszttartói már 1749-ben felmérték német területen az érdeklődést és a lehetséges letelepülők számát.

A herceg három területet jelölt ki a tervezett 200 telepes család számára, ezek egyike községünké, amely a pataki határból lett kiszakítva. A terület kijelölésének egyik szempontja a szőlőterületek közelsége volt, mivel az uradalomnak elsősorban szőlőmunkásokra volt szüksége. Ennek eredményeként eshetett a választása arra a területre, amelyet a Gombos-hegy, Pogány-kút és Kőporos nevű szőlőhegyek és a Hotyka patak határolnak.

 

A letelepedés időszaka

Számos kutató foglalkozott a betelepülés kérdésével, mind időpontját, mind pedig a származás helyét illetően. Röviden összefoglalva a következő megállapításokra jutottak:

Szirmay Antal [12], a neves zempléni krónikás, földrajzi munkájában az alapítás évét Trautsondorf és Karlsdorf esetében 1754-re teszi, azzal az indoklással, hogy ebben az évben kanyarított ki Sáros Patak határából egy-egy nagyobb részt Trautson János Vilmos herceg a telepesek részére. Borovszky Samu [3] később átvette Szirmay megállapítását. A Fata arcis Patak c. névtelenül megjelent munkában szintén az 1754-es telepítési évszám szerepel [1]. Minek tulajdonítható akkor, hogy többen ezt az évet említették? Feltételezések szerint annak a ténynek, hogy 1754-ben került sor a földek kiosztására, a falu helyének kijelölésére és a porták kimérésére.

Ma már dokumentumokkal igazolható, hogy a betelepítés korábban kezdődött. Több bizonyíték is igazolja az első csoport legkésőbb 1750. júliusi megérkezését.

Az első és talán legfontosabb a „Telepítvényi levél”-ként említett szerződés [9], amelyet Dujardin báró kötött az új falu lakóival 1750. augusztus 15-én. Ebben szerepel elsőként a község neve: Trautsohnsdorrf, illetve magyarul Trautsohnsfalva alakban. Ennek a német nyelvű dokumentumnak (eredeti példánya a Zempléni Levéltárban található) a magyar fordítása olvasható a 4.sz. mellékletben. Összehasonlítva a felhívás szövegével megállapítható, hogy annak tartalmával azonos kérdéseket szabályoz, azonban sokkal részletesebben.

Az uradalmi elszámolásokban a telepítés pénzbeli és terménybeli költségei az 1750-51-es évnél szerepelnek [1].

Legdöntőbb bizonyítékaink azonban az egyházi anyakönyvek. A pataki plébánián a megholtak anyakönyvébe vezetett első bejegyzés szerint 1750. július 24-én Joannes Kristoff 21 éves sváb (svevis) ifjú adta át lelkét az Úrnak. A trautsonfalvai temető felszentelésének napján, 1751. július 10-én Maria Knechtint temették elsőként, akinek a kora nem került bejegyzésre. Az első házasság 1750. november 5-én köttetett Josephus Wentzler és Maria Hauserin jegyesek között. Az újhazában elsőként született kis Joannes Michaelt, Josephus Steger és Barbara gyermekét 1750. október 3-án tartották a keresztvíz alá. Ezek az anyakönyvi dátumok egyértelműen igazolják, hogy 1750. július 24-én az első csoport már itt volt.

A lakosok első összeírásában – amely 1750. szeptember 27-én készült – 59 családfő szerepel.  Első oldalának másolata az 5.sz. mellékletben található. A helytörténet kutatói az összes létszámot 300-320 főre becsülik. Az első összeíráson túl még fennmaradt kettő: az egyik 1757-ben, a másik 1759-ben készült. Az anyakönyvi bejegyzések és az összeírások egybevetése alapján megállapítható, hogy mely családok vándoroltak tovább (10 család a herceg Carlsdorfi birtokára, kettő pedig visszatért az óhazába).

Az eredettörténet helyi kutatói a második szakaszba azokat a családokat helyezik, amelyek az anyakönyvi adatok alapján bizonyíthatóan az 1751 és 1759 közötti időszakban érkeztek. Ezeknek a telepeseknek a száma kb. 100 fő volt.  Megállapították, hogy szinte kivétel nélkül arról a vidékről jöttek, ahonnan az első csoport érkezett. Joggal feltételezhető tehát, hogy az ő hívásukra indultak el.

A harmadik csoportot azok a személyek alkotják (40-50 fő), akik még nem szerepelnek az 1759-es összeírásban, de a következő években megjelennek az anyakönyvekben. Ekkor érkezett például a Narr (ma Naár) és az Alber família Wehingenből, a Stumpp (ma Stumpf) család Lautlingenből és az Eschbach (ma Espák) família Luttingenből.

A betelepülés lényegében 1762-ben befejeződött, ezt követően már csak házassági kapcsolatokkal került új családnév az anyakönyvekbe.

 

A letelepedés – a község keletkezése

A Budára érkező telepeseket a herceg emberei várták, majd innen szekereken indultak a pataki birtokra [8]. Az út minden bizonnyal fárasztó volt, és kimerülten megérkezve foghattak hozzá kunyhóik megépítéséhez. A nyár közepén megérkezett lakosok a Gombos-hegy északnyugati táján vertek tanyát, de se fáról, se kőről, se másmilyen építkezési A Gombos-hegy részleteanyagról az uradalom nem gondoskodott. A közelgő tél előtt kénytelenek voltak föld alatti vermekben [c] és ezekre fából épített kunyhókban meghúzódni. A jobboldali képen látható a Gombos-hegynek az a része, ahol négy évig laktak, és ahol ma a Világörökség részét képező pincesornak egy részlete található.

A község helyén hatalmas erdőség és sűrű bozótos volt, s a letelepedés után az erdő kiirtásához fogtak a bevándorlók. Habár, nem egy évig az uradalom látta el őket mindennel, nagyon sanyarú volt a sorsuk. A kiirtott területeket bevetették, s így kezdtek termelni. Kitartó munkával aztán mind és mind több területet hódítottak el az erdőtől, s hozzáfogtak kőházak építéséhez. A terület kijelölését Dujardin báró végezte 1754-ben a pataki tanács jelenlétében, akik akkor – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – semmiféle kifogást nem emeltek az új falu és határ létesítésével kapcsolatban. A telkeket egy hosszú utcára osztották ki, mely a végén szétágazott. A Fő utca csaknem egyenesen fut végig, és van egy felkanyarodó mellékutcája (a Kis-utca). Baj volt az erdő használatával és a kőbányákkal, vagyis az uradalom nem vállalta azt, amire írásban is kötelezte magát. Így minden bizonnyal az építkezés nagyon lassan haladt. A végleges házaikat – ott, ahol a mai falu is található – az 1750-es évek közepén közösen, egymást segítve építették fel. Ez is mutatja, hogy a legnagyobb testvéri szeretetben éltek egymással.

A falu telepítése tehát nem kamarai, hanem Trautson herceg magánföldesúri vállalkozása volt. Sajnálatos módon a betelepülőkről telepeslista – olyan, mint a kamarai telepítésekről a magyar vagy osztrák országos levéltárakban fellelhető – jelen ismeretek szerint nem létezik. A Trautson-család levéltárában sem őriznek ilyen lajstromot.

A községbe érkező telepesek – a betelepítő szándékainak is megfelelően – valamennyien római katolikus vallásúak voltak. A sárospataki jezsuita rendház feljegyzéseiben (Historia Domus) 1751-ben az olvasható, hogy a szomszédos község, Trautsonfalva sváb lakosainak sváb nyelven tartottak istentiszteletet a pataki jezsuiták [8]. Elődeink a falu területének kijelölése után – valószínűleg a lakóházak építésével egy időben – a Kis-utca keleti végén kis kápolnát építettek, amelyet 1788-ig használtak. A kápolna egykori helye előtt ma is látható a kőfeszület. A falualapító elődök a Pataki Római Katolikus Egyházközség filiájaként alkottak egyházi közösséget, s ez az állapot a templom 1788. szeptember 8-i felszenteléséig és az önálló plébánia alapításáig tartott. Ebben az időszakban a lelkipásztori szolgálatot a pataki plébánia és jezsuita rendház németül is beszélő papjai látták el.

Az egyházi szokásokban (pl. keresztelő, házasság, temetés) a mai napig számos olyan vonást lehet felfedezni, melyet csak a sváb-alemann eredettel lehet megmagyarázni. A fogadott ünnepek között az Agatha (febr. 5.) már jeles ünnep volt eredeti hazájukban, és ezt többről is ki lehet mutatni (naptár szerinti sorrendben: Szt. Fábián és Sebestyén, Szt. Ágota, Istenes Szt. János, Szt. József, Szt. Flórián, Páduai Szt. Antal, Keresztelő Szt. János, Szt. Anna, Szt. Rókus, Kisboldogasszony, Szent Kereszt felmagasztalása, Szt. Vendel, Szűz Mária bemutatása, Apró Szentek).

Trautsondorf első ismert térképi ábrázolása az I. katonai felmérés (1782-85) során keletkezett, amely 6.sz. mellékletben tekinthető meg.

 

Irodalomjegyzék

 

[1]       Balassa Iván: A Tokaj-hegyaljai német telepítések történetéhez, Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, XII. 285-320, Miskolc, 1973.

 

[2]       Balassa Iván – Kováts Dániel: Sárospatak határának helynevei, Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei, 33. sz., Sárospatak, 1997.

 

[3]       Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és Városai. Zemplén vármegye, Budapest, 1905.

 

[4]       Dongó-Gyárfás Géza: Makramál adománylevele 1262-ből, Adalékok Zemplén-vármegye történetéhez c. folyóirat, X. évf. 2. szám, Sátoralja-Ujhely, 1904. február

 

[5]       Fetzer, Gebhard: Denkinger – Sippen- und Namenbuch von Bayer bis Zepf Denkingen, 1998

 

[6]       Hacker, Werner: Auswanderungen aus Baden und dem Breisgau im 18. Jahrhundert, Theiss Verlag, Stuttgart und Aalen, 1980

 

[7]       Hacker, Werner: Auswanderungen aus dem südöstlichen Schwarzwald zwischen Hochrhein, Baar und Kinzig. BSHK no. 29 München: Oldenbourg, 1975

 

[8]       Hőgye István: Egy hegyaljai sváb község HERCEGKÚT története, Hercegkút Német Nemzetiségi Önkormányzat, Hercegkút, 1998.

 

[9]       Naár János: Adalékok Hercegkút eredettörténetéhez 1-13., Hercegkúti Hírek c. folyóirat 2-4. évf. számai, Hercegkútért  

           Közalapítvány, Hercegkút, 2002-2004.

 

[10]     Mattes, Alois: Auswanderer von Renquishausen (900 Jahre Renquishausen 1092-1992), Renquishausen, 1992

 

[11]     Seifert, Adolf: Auswanderungen  aus Margrethausen, Lautlingen, …, Donauschwäbische Familienkundliche Forschungsblatter, Nr. 107, März 2003

 

[12]     Szirmay Antal: Notitia topographica politica comitatus Zempléniensis, Buda, 1803

 

[13]     Walz, Robert: WEHINGEN Dorfgeschichte und –geschichten, Geiger-Verlag, Horb am Neckar, 1993

 

[14]         www.familysearch.org/Eng/Search

 

[a] www.ungarndeutsche.de

[b] www.bubsheim.de

[c] Ezeket a vermeket később tovább vájták, amit aztán borospinceként hasznosítottak. Így alakult ki a Gombos-hegyi emeletes pincesor, később a falu másik végén a  Kőporosi pincesor. A két pincesort az UNESCO 2002-ben a Világörökség részévé nyilvánította.

 

 

 

Mellékletek

 

 

1. melléklet: Zempléni térképrészlet

Zempléni térképrészlet

Forrás: www.hercegkut.hu

 

 

 

2. melléklet: Báden-Württemberg tartomány mai körzeteinek térképe

Baden-Württemmberg tartomány körzetei

 

 

 

3. melléklet: Trautson János Vilmos 1750. május 26-án – eredetileg német nyelven írott – Bécsben kelt felhívása

(Balassa Iván fordítása)

 

„Mi Trautt Sohnn János Vilmos, a Római szent Birodalom hercege, Falkenstein grófja, Schrohen és Schrostenstein bárója, Regecz és Sarok Botack, Mortinis, Karlowiz, Ischachtiz, Hammerstatt geblou, Kollicht, Haredka, Kesisudow, golttegg, Srillahoog, Freisint uradalmak és Aggeschoses an der Donau mezőváros tartományi főmarsall Tirolban, az aranygyapjas rend lovagja mindkét területnek, a római császár és király őfelségének valóságos titkos tanácsosa és a császárné őfelségének főudvarmestere Magyarországon fekvő uradalmaink iránti gondoskodásból, az ország hanyatló állapota és hogy jól megművelt területet nyerjenek adjuk ennek előmutatóját által mindenkinek tudtára, hogy mi a magas szabad sváb kerületből 200 házaspárt pártfogásunkba kívánunk venni a katolikus vallás és a német nép meggyökereztetésére, azt határozzuk tehát, hogy

1. ezek az említett uradalmainkba felveendő családok vagy házaspárok az ország részéről 6, az uradalom részéről 3 mentességi évben részesüljenek, még pedig úgy, hogy nem tartoznak sem fejadót, se elszállásolást vagy átvonulási terhet viselni, se robotot teljesíteni, hanem minden adótól és illetéktől mentesek lesznek; ezenfelül

2. saját költségükön vízi vagy szárazföldi úton Budáig jövén, egy uradalmi tisztviselő fogadja és arra a helyre vezeti őket, ahol megtelepülésük rendeltetik, s ez útjukban minden illetéktől, vámtól és hídpénztől mentesek legyenek; továbbá

3. megengedtetik nekik, hogy megtelepedésük után az egész község polgármestert, bírót, esküdteket és hasonló elüljárókat válasszon, de német jegyzőt az uradalomtól kapnak; azután

4. az uradalom sürgősen kieszközli abban a helységben, ahol megtelepíttetnek, a rendszerint való egyházmegyétől egy német lelkipásztor beiktatásának engedélyét és lehetőségét; nemkülönben

5. német uradalmi tisztektől fognak kormányoztatni, kik nekik megérkezésükkor telkeket, szántóföldeket, réteket, szőlőket és házhelyeket fognak elegendő megélhetésükre kiutalni; és hogy

6. akadálytalanul megmaradhassanak, mind maga a császári udvar, mind a magyar kancellária által el fognak láttatni a szokott pártfogó oltalomlevéllel.

7. Házakban való megtelepedésükre az uradalom részéről elegendő épületfa vagy kő fog nekik kiutaltatni szükséges lakásaik felépítésére, és bár elegendő uradalmi vízimalmok állnak rendelkezésre, mégis szabadságukban lesz a helységben, ahol megtelepülnek, egy szárazmalmot építeni, melynek haszna a községet illesse. Megengedtetik nekik az is, hogy e községükből kocsmárost válasszanak, kinek az uradalom a bort folyó áron átadja, azzal, hogy a szokott bormérési díjat saját hasznára fogja forgatni, viszont a község köteles legyen nála az esküvőket és megengedett vigasságokat tartani; és mert

8. vannak köztük néhányan, kik pénz hiányában a szükséges gabonát nem tudják megvásárolni, ezt nekik az uradalom belátása szerint előlegezni fogja ezzel a feltétellel, hogy a kölcsönzöttet a 3 mentességi év alatt vagy utólag megfizetik, vagy természetben megtérítik, vagy le is dolgozgatják; viszont

9. a 3 mentességi év elteltével minden házzal bíró gazda tartozni fog minden évben 3 forintot pénzben fizetni és akinek ökrei vagy lovai vannak, velük minden évben 15 napot, akinek pedig fogata nincs, kézi munkával ugyancsak 15 napot robotolni, továbbá minden terményből, kivéve amit a háztelken művelnek, a szokott kilencedet megadni, ha pedig két gazda egy telken rendezkednék be, ketten együtt tartoznak az állami és uradalmi szolgáltatásokat és tartozásokat viselni és teljesíteni.

10. Megengedtetik a községnek, hogy magának kocsmát jelöljön ki, hol Mihály naptól újévig saját borát mérheti s azután az ebből származó hasznot a község különféle szükségleteire fordíthatja (amennyiben?) maguknak szőlőt telepítenek; és ezáltal

11. aki képes és akar egy telket lévén az jövedelmező, kiváltani, annak megígértetik, hogy a 3 mentességi éven felül 10 forintból egy mentességi év engedtetik; és

12. ki-ki kötelességét az itt Magyarországon szokott urbárium szerint fogja teljesíteni olyképp, hogy az uradalom felsősége alá fog tartozni, és annak előzetes tudta és engedélye nélkül magát vagy övéit más uradalom alá nem szabad adnia, hanem köteles állandóan itt maradni; és hogy végül minden jog szerint és rendben menjen végbe, mindent német módra, még pedig német tisztviselők által kell elrendelni és berendezni, s ezek után a fenti pontok bizonyságául adom hercegi aláírásomat  Bécsben, 1750. május 26-án.

Trautf Sonn János Vilmos herceg.”

 

 

4. melléklet: Az 1750. augusztus 15-én kelt német nyelvű „Telepítvényi levél” magyar fordítása

(Andreas és Helga Leitner fordítása, Erlangen, Bajorország)

 

„Én, a kiállított oklevél kiadója ezzel elismerem, hogy miután néhány német, Trautsohn herceg pataki uradalmába letelepedni megérkezett, ugyanő egy Trautsohnsdorrf nevű helyet, amit magyarul Trautsohnsfalvának hívnak, adott nekik, és a következő szerződést kötötte az új lakóival:

1.       A Hercegi uradalom kötelezi magát, hogy azoknak uradalmában megélhetésükre elegendő mezőket, réteket, kerteket és szőlőket jelöl ki, és az építőfát is megjelöli a határosan fekvő erdőkből, térítés nélkül és díjtalanul.

2.       Ha elég idősnek talált fa van az erdőben és az udvarok táján, szabad lesz nekik azt maguk számára és eladásra is elhordani, a marhát pedig községük területén szabadon legeltethetik.

3.       Mivel nem lesz képes mindenki egész telket megművelni, ezért a földbirtokok három részre fognak osztódni, úgymint negyed, fél és egész telek, és azután egy egész birtokon 45 pozsonyi mérő[1] vagy 135 köböl[2] gabonát, illetve ennek az aránya szerint a fél és negyed telkes paraszt el tud vetni. A háztelkeik 12 öl szélesek[3] és 60 hosszúak[4] lesznek, amelyek minden tizedtől és adománytól (értsd: adótól) szabadon maradnak. Nem kevésbé:

4.       Az uradalom oldaláról három, az ország részéről tíz évig szabadok lesznek attól is, hogy mindenféle részletet és adót, katonai beszállásolást és robotot teljesítsenek, adjanak vagy viseljenek.

5.       Mészárszéket és fogadót állíthatnak, ezen három év alatt az is szabadon vághatja a húst, mérheti a sört, bort és pálinkát, amiből a közösség haszna származhat, a három év elmúltával azonban a bormérés joga negyedévre az övék, ami Szent Mihály naptól újévig lesz engedélyezve, ahogy szőlőskertet telepítenek maguknak.

6.       Meg lesz engedve nekik, hogy az újonnan épített házaikkal szabadon rendelkezhetnek, és ha el akarják adni, de csak egy németnek; az uradalomtól kapott építőfáért száz guldenból tízet kötelesek leadni, amivel adósak lesznek egyébként.

7.       Mivel lesznek egyesek, akik pénzhiány miatt nem tudnak terményt vásárolni, a szükséges kenyerükhöz való gabonát megelőlegezi nekik az uradalom, amelyet a három éven belül vagy kifizetik, visszaszolgáltatják, vagy ledolgozhatják. Ellenben

8.       A három év eltelte után egy egésztelkesnek nem mást, mint évente 3 rajnai gulden adót és 12 gulden robotváltságot kell teljesítenie, és ennek arányában egy féltelkesnek 8 forintot, a negyedtelkesnek 4 rajnai forintot. A kézműveseknek, akik csak egy udvarban és kertben laknak, évente 2 rajnai forint  és 15 krajcár adót és robotváltságot. Abban az esetben, ha nem tudnának vagy nem akarnának készpénzt adni, egy két fogatos gazda napszámát 30 krajcárral, egy négy ökrös napszámot 1 fl. Rh[5], a napi kézi robotot 15 krajcárral számolnak. Az uradalmat illető kilencedet - kivéve a belső funduson termesztetteket  - minden termésből kötelesek kiadni.

9.       Mivel a közösségnek elöljárója kell legyen, így maguk közül választhatnak és bemutathatnak 3 alkalmas férfit az uradalomnak, hogy azokból az uradalom a legalkalmasabbat bíróvá kinevezze, akinek a közösség minden tagjának őt illető engedelmeskedéssel eleget kell tennie, hogy ezzel minden viszályt elhárítson.

10.   Ha hű alattvalók lesznek, az uradalom tudta nélkül nem mehetnek át ők vagy utódaik egy másik uradalomba.

Mindezeket pontosan és nyíltan kiadtuk, melynek nagyobb hiteléül saját kezűleg aláírtam és a Herceg hivatalának pecsétjével megerősítettem, kelt Patak várkastélyában Magyarországon, 1750. augusztus 15-én.

 

Ugyanazon Trauthson Herceg regéci és pataki meghatalmazottja és adminisztrátora:

Pecsét

L.S. Carl Freyherr v. Dujardin m.p.”


 

[1] 2813,85 liter (1 pozsonyi mérő = 62,53 liter)

[2] köböl: űrmérték, területileg és történelmileg is változó mennyiséget (12-42 liter) jelöl

[3] 22,75776 méter (1 bécsi vagy kataszteri öl = 1,89648 méter)

[4] 113,7888 méter

[5] fl.Rh. = florenus Rhenensis = Rénes forint = rajnai gulden (1 rajnai forint = 60 krajcár)

 

 

 

5. melléklet: A trautsondorfi lakosok 1750. szeptember 27-én kelt első összeírása (1. oldal)

Első összeírás

 

 

6. melléklet: Trautsondorf első ismert térképi ábrázolása az I. katonai felmérés (1782-85) Coll. XXIV. Sectio XI. sz. térképszelvényén (részlet)

Trautsondorf első térképi ábrázolása

7Vissza a főoldalra


Az utolsó frissítés dátuma: 2012. február 08. szerda

©Naár János 2005

Valid HTML 4.0 Transitional Valid CSS!